A festőművész

(1928-1981)

Pál Gyula 1928 július 26-án született Kállósemjénben az ún. Ínség-domb szomszédságában. Szociális körülményei nem tették lehetővé a tanulás könnyű iskolai útját, s csak paraszti, iparos munka mellett, részben autodidakta módon képezhette magát. A szerény otthon konyhai falvédőire rajzolta elsõ rajzait, melyeket meséskönyvekbõl másolt. Az elemi iskolában tanítója figyelt föl tehetségére, de egyedül, cselédsorban élõ édesanyja nem tudta biztosítani a gyermek számára a megfelelõ továbbtanulást. Így tanulta ki a kerékgyártó és a hentes szakmát is. Ekkor került közeli kapcsolatba a dolgozó, megélhetésért küzdő emberekkel, akiknek szikár, életgyötörte alakjait festette egész munkássága alatt. Először 1947-ben, a nyíregyházi Bessenyei György Szabadiskolában találkozhatott igazi tanítómesterekkel; Diószegi Balázzsal, Berki Nándorral. Itt fedezték fel tehetségét a vidéket járó főiskolai tanárok, köztük Hincz Gyula, aki később a Főiskolán is tanította. Rajta kívül Domanovszky Endre, Bencze László voltak mesterei, Barcsay Jenőtől az anatómiát és a kockológiát tanulta. Festményeit korrigálta Fónyi Géza is, és sokat merített Rabinovszki Máriusz előadásaiból. Friss diplomásként 1954-ben költözött Kalocsára, ahol az Óvónőképzőben ka-pott rajztanári állást. Itt születtek élénk színû akvarelljei, impresszionisztikus pasztelljei a Vajas-patakról és a város jellegzetes épületeiről. 1957-ben kérte áthelyezését a Nyírségbe. Először Demecserben, majd Nyíregyházán általános iskolában tanított. Bekapcsolódott a megye képzőművészeti életébe, de alkotói munkáját tüdőbetegsége nagyban hátráltatta. 1964-től a Tanítóképző Intézet, majd a Tanárképző Főiskola oktatója lett. Rajzpedagógiai munkásságának alap-elve a hallgatókkal való egyenrangú együttműködés, az önkéntes, tanári noszogatástól mentes módszer volt. 1964-ben választották a Képzőművészeti Alap tagjává, s országos elismertsége is egyre nőtt. 1966-ban a Fényes Adolf Teremben állított ki, s ezen a kiállításon már nyilvánvalóvá váltak művészi kvalitásai a szélesebb közönség előtt is. Ezután a tárlat után fogadta a Magyar Képzõmûvészek Szövetsége tagjai sorába. A festészet mellett grafikai feladatokat is elvállalt, így készült a Kisvárdai Album. 1976-ban betegsége ismét kiújult, így tanári állását kénytelen volt feladni. Az elkövetkezendő négy évben a kórház és az otthon között ingázva festett és rajzolt, néha csak gondolatban, az ágyhoz kötve és sokszor azokban a keserves öt percekben, amelyeket a festőállvány előtt el tudott tölteni. Piktúrája ebben az időszakban feltűnően megszínesedett, s az eddigi sötét angolvörösöket, mély szürkéket, fekete kontúrokat fölváltották a vörösek, sárgák, s a kiáltóan felharsanó fehérek. Az életért folytatott drámai küzdelme a fáiban mutatkozik meg a legtisztábban, melyeknek aszimmetrikus, levél nélküli ágai a semmibe kapasz-kodnak. Szűkebb környezete, a hivatalos döntéshozók csak az 1981 tavaszán bekövetkezett halála után figyeltek föl töredékesen, félbemaradottan is rendkívüli életművére. Ekkor kezdődött műveinek megvásárlása az örökösöktõl, mely kollekció ajándékozással tovább gyarapodott. Az így köztulajdonba került műveket a nyíregyházi Városi Galéria őrzi és mutatja be állandó kiállítás keretében.

Papp D. Tibor esztéta, művészeti író